Alkossunk közösen

Sziasztok!
Úgy látom igazán nehezen indul be a fórum, valószínűleg azért is, mert mindannyiunknak teljesen új egy platform, ráadásul egy témát elkezdeni és indítani igazán bátor és nehéz dolog. A fórumok népszerűsége a közösségi oldalak és az ingyenes, szinten korlátlan tárhellyel rendelkező oldalak miatt lankad, régebben sokkal nagyobb volt irántuk a kereslet, főleg a szerepjátékos oldalak iránt, amelyek valójában fórumok voltak. Szeretném, ha aktívak lennétek, éppen ezért bátorkodom a fórum egyik moderátoraként egy a szólánchoz hasonló játékot indítani, de mivel valójában ez elsősorban egy írói fórum, így a játék is ehhez kapcsolódó lesz.

A feladat az lenne, hogy Mi, a fórum egyelőre még maréknyi közössége közösen alkossunk egy történetet, akár a végtelenségig. A Te feladatod mindössze annyi, hogy a hozzászólsz a témához, és folytatod az előtted lévő gondolatmenetét, miközben a Te saját ötleteidet, szófordulataidat jeleníted meg benne, így valószínűleg a történet teljesen más iránya kezd el kanyarogni.

A kritériumok pedig azok lennének, hogy - az elején mindenképp - olvasd vissza az előtted alkotók írását is, lehetőleg az első hozzászólástól, és majd ezután folytasd, hogy az ismétléseket elkerüljük - bár nem hiszem, hogy erre lenne egyáltalán lehetőség. A második követelmény, hogy legalább egy hosszabb bekezdésnek megfelelő szöveget alkoss, tehát körülbelül 10-15 összetett mondatot, de a hozzászólásod ne haladja meg az 500 szót, ami körülbelül egy A/4-es Word oldalnak felel meg. A helyesírásra kérlek figyeljetek, legalább kétszer olvassátok át az elküldött munkátokat, és ne feledjétek, helyesírási hiba javítására mindig van lehetősége! Tartalmilag ne módosítsatok rajta! Párbeszédet, leírást alkalmazni bátran lehet, nézőpontot, karaktert is nyugodtan válts, és akármilyen szereplőt kitalálhatsz, de kérlek benneteket NE fanfiction történetet írjatok, tehát csakis a Te általad megformált, kitalált szereplő jelenjen itt meg!

Kellemes alkotást kívánok minden kedves Résztvevőnek!

* * *

A fülledt nyári szellő bele-belekapott a borzos világosszőke hajába, hiába simította ki a minden egyes alkalommal a homlokába hulló tincseket a bolondos szél pár perc elteltével visszasodorta őket. Miután már a tízedik alkalommal játszotta el vele ezt a játékot egyszerűen ráhagyta, az épp növésben lévő frizurája amúgy is mindig kócosan meredezett a feje tetején, így a szél kedvére fújhatta szanaszét, Őt ez egyáltalán nem érdekelte. Az viszont egyre inkább bosszantotta, hogy a többinél pár centivel hosszabb hajszálak az orrát csiklandozták, jobbra majd balra dobálta a fejét, egy rövid időre sikerült is megszabadulni a zavaró érzéstől, de a természet csúf tréfát űzött vele. Mire ismételten sikerült visszamerülnie a dolgába, a finom fényben sárgának, már-már aranynak tűnő hajszálak visszatértek, majd az ördögi körforgás kezdődött elölről. És ez nagyon idegesítette.
Az apró, manószerű orra fintorba torzult, az enyhén mandulavágású világoszöld szemeit összehúzta, a száját egy vonallá préselte össze és bosszankodva meredt a valószínűleg markában nevetgélő szélre. Tudta, hogy szándékosan szórakozik vele, de Ő nem volt vevő az efféle játékra, ezúttal legalábbis nem. Szíve szerint rákiáltott volna, elküldte volna melegebb éghajlatra, de elmeháborodottnak nézték volna, ha ezt megteszi. Máskor előszeretettel szórakozott a pajkos széllel, jó és közeli barátok voltak, de ezúttal nem ért rá vele játszadozni. Elfoglalt volt. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni, de a Nyári Szellő viszont szeretett a figyelem középpontjában lenni, és nehezen viselte el, ha nem vele foglalkoztak. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, végre nyugalomban, zavaró tényezőktől mentesen foglalkozhatott a dolgával. A Nyári Szellő viszont erről másképp vélekedett.
Egy erőteljes fuvallat kikapta a kezéből a papírlapokat és magával vitte őket ismeretlen helyekre...

Csak fújta és fújta játékosan a Nyári Szellő, mígnem ő maga is megunta a papírok utaztatását, így egyszerűen elengedte őket. A könnyed kis papírfecnik szállingózva hullottak szerte szét hol egy nagyobb sziklára, hol pedig a forró homokba. Egy idősebb úr jelent meg a parttól nem is olyan messze lasssú léptekkel, a feje tetejét ősz, néhol már ezüstösen ragyógó hajszállak fedték, szemei megértést sugároztak, arca barátságos volt a sok nevető ránctól. Amint egyre közelebb ért a csúnyán ott hagyott paprírokhoz, megráncola a homlokát, ezzel jelezve nem tetszését. Mikor pedig elért a tett helyszínéhez a felvette őket, mindegyiket elrendezve összegyűjtötte, gondosan oda figyelve, hogy egy sem maradjon ki. Szemeivel az egyik lapot fürkészte, ahol pont ez a mondat ragadta meg a figyelmét.

Mert ezt senki mással nem oszthatnám meg csak veled, bár tudom, hogy te rég elhagytál engem és nem vagy itt, de nekem ez az egész nem megy nélküled...

A férfi fújtatott egyet az orrával, a tekintete már koránt sem volt barátságos, inkább komor. Meghallotta a fiatal lány lépteit és sebtében összehajtotta a papírokat.
- Azok a lapok hozzám tartoznak és te ezt nagyon is jól tudod apa - szólalt meg az ifjú hölgy markánsan, mire az úr zavart lett.
- Persze kincsem, csak segíteni szerettem volna - nyújtotta át megadóan az említett papírokat. A köztük lévő távolság megszűnt és az apa megölelte a lányát hosszan, aki mintha megsejtette volna, hogy a titka többé már nem az és elhúzódott.
- Te beleolvastál?

- Igen – ráncolta össze homlokát a férfi, nem tudta értelmezni az előbb olvasott szavakat. A fiatal lány megdöbbenve meresztette szemeit édesapjára. Az nem lehet, nem tudhatja meg!
- Mennyit olvastál el belőle? – lépett a lány egy arasznyival előrébb, és tágra nyílt szemekkel próbálta megtudni a választ.
Az édesapa viszont csak a fejét rázta, átkarolta lányát, és egy majd otthon vacsora mellett megbeszéljük mondattal lezárta a témát – egyelőre. A fiatal lány kulcsfontosságú dolognak tartotta megtudni ezt a rejtelmes választ, és útközben is erről faggatózott. Viszont az apa nem tágított, és nem mondott semmit. Azért volt ez fontos, mert ha több információt tudott meg az apja a levél elolvasásával, mint amennyit megengedhet magának, nagy bajban lesz. És nem csak ő.

Lilian – ugyanis a lány ezt a becses nevet kapta -, miután hazaértek, az anyukájának egy röpke köszönést intézve felrohant a szobájába. Örökre megakarta semmisíteni az iratokat, de előtte még átfutotta a lényeges mondatokat:

Még tizenkettő személy megölésében, és négy bank kirablásában kéne közreműködnöd, kérlek, másban nem tudok megbízni, csak benned. Aztán minden rossz dolognak vége, és örökké együtt lehetünk, békességben, ahogy eddig terveztük, szerelmem.

Azzal a mozdulattal ezer darabra tépte, majd égette el a több oldalas kisregényt, amivel ex-barátja „örvendeztette” meg.